Abaúj Antikvárium, dedikált könyvek, kéziratok

Szépség koldusa – Emlékezetes kötet.

      József Attila első verseskötete a Szépség koldusa 1922 őszén Juhász Gyula előszavával jelent meg Szegeden, háromszáz példányban, ebből száz famentes papíron. A füzetet hirdette a Makói Friss Újság november 12-i száma. Kötete ügyében több alkalommal is beutazott a szegedi Koroknay József nyomdájába, amely szerkesztőségként és kiadóhivatalként egyaránt funkcionált. Barátságot kötött a fiatalokkal, akik ezt az intézményt választották gyülekezőhelyül: Ferber Andorral, Berczeli Anzelm Károllyal, Kormányos Istvánnal, Szabadjai Istvánnal, Keck József Gáspárral, Rózsa Imrével, Hont Ferenccel és Sz. Szigethy Vilmossal. Könyvéhez Makón és Szegeden keresett előfizetőket. A Stefánia Szövetség december 12-én Makón megrendezett Petőfi-estjén Espersit János tolmácsolásában hallhatta néhány versét a közönség. December 17-én első kötetének példányait elhozta Szegedről, művéről december 24-én jelentek meg ismertetések a makói lapokban. Verseit megjelentették a helyi lapok, illetve a Nyugat is. „Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam” – írta később önéletrajzában.

        Az Abaúj Antikvárium 69. könyvárverésén szerepelt József Attila egy dedikált kötete, amely a legbecsesebbek egyike. A kötetet Péter László irodalomtörténész őrizte több évtizedig és kért meg, hogy idős kora miatt találjak a kötetnek új gazdát, aki a lehető legtöbbre értékeli.

      „Kesztner Zoltán bátyám fogadja szeretetem jeléül. – Makó, 1922. dec. 19. József Attila” 

      Kesztner Zoltán (1875—1942) a makói villanytelep igazgatója 1922 tavaszán ismerkedett meg a fiatal József Attilával, akit azonnal pártfogásába vett. József Attila makói tanárként Espersit János (1879—1931), a művészet- és irodalomszerető, mecénáskodó baloldali ügyvéd lett legjobb barátja. Az 1920-as években gyakran látta egy-két hétre vendégül a pihenést alkotással váltogató költőt. A világháború után első makói látagatásakor, 1922 februárjában mutatta be neki Espersit a diák költőt. Juhász Gyula fölismerte tehetségét, és megígérte neki, hogy segíti verseinek kiadását. Ő ajánlotta szegedi Koroknaynak, s ő írt kivételesen méltató előszót a verses füzethez. Ha Espersit Jánosnál valami miatt nem volt hely, az internátusból kiköltözött diák Kesztner Zoltánnál, Saitos Gyulánál vagy korábbi osztályfőnökénél, Galamb Ödönnél szállt meg. Kesztner Zoltánnak is számos kötetét dedikálta. Neki ajándékozta 1925-ben A legutolsó harcos című kéziratos versgyűjteményét is. Ezt az 1940-es években még tanulmányozhatta két irodalomkutató, de azután több mint negyven évig lappangott. Tóth Ferencnek, a makói József Attila Múzeum igazgatójának sikerült nyomára akadnia, és 1989-ben hasonmásban megjelentetnie. A költő Lovas a temetőben címmel egy másik verses füzetét is Kesztner Zoltánnak ajándékozta, de ez elkallódott. „Kesztner Zoltánnal (1875-1942) kicsit mostohán bánt a József Attila-irodalom. Csak Saitos Gyula a kivétel: Kesztner portréja könyvének talán legidőtállóbb része. Egyetlen megállapítását kell módosítanunk; az 1920-as években valóban minden nyilvános társadalmi szerepléstől idegenkedett, ugyanis kellemetlenségei származtak abból, hogy 1918-ban tagja volt a makói Nemzeti Tanácsnak. Kesztnernek is hatalmas könyvtára volt, ezt bizonyítja a makói múzeum gyűjteményében könyveinek címjegyzéke. Ha valahova mennie kellett, az utcán is olvasva andalgott. A könyvvigécek gyakran felkeresték. Az egyiket így fogadta: – Veszek magától könyvet, ha tud olyan viccet mondani, amit én nem ismerek, és tud olyan könyvet ajánlani, ami nekem nincs meg. Espersit időtöltésből látott hozzá olykor díszpárnahímzéshez vagy kisebb képek festéséhez, Kesztner viszont megszállott iparművész volt. A makói múzeum gyűjteményébe került néhány rézdomborítása, díszes könyvkötése, faragott botja. Életeleme volt a sakkozás, József Attilával szívesen és sokat játszott. Különcködő, de humanista beállítottságú volt. A cselédet és a házvezetőnőt családtagként kezelte, az ételből először nekik kellett szedniük. Gyakran volt náluk szállóvendég. József Attila a makói öreg barátok közül nála tartózkodott legtöbbet. Espersit 1924. augusztus 1-jén írta: „Most hozzám nem jöhetsz, mivelhogy a Caca itthon van, azonban Kesztner villamos direktornál egy pár hétig szívesen látnak.” Caca Espersit lánya, Mária beceneve volt, József Attila Leényszépség dicsérete című versének modellja. Kesztnerék vendégszeretetét Vén Emil (Weisz Emilio) és Molnár Zoltán festőművész vette hosszabb ideig igénybe. Kesztnerné nemigen örült a sok vendégnek, sohasem volt ugyanis otthon költőpénz. Kesztner a villanytelep pénztárából, Molnár Margittól bon ellenében rendszeresen előleget vett fel, így fizetéskor már alig kapott valamit. Mozgalmas társas életet élt. Naponta járt vendéglőbe, és záróráig ott tartózkodott. Jellemző a kis cédula, amely az Espersit-ház kiállításán szerepel: Koronába mentem, tessék begyújtani! Otthon rendszertelenül étkeztek, vendégét is sokszor a Koronába vitte ebédelni. Szokatlan életfelfogással nevelt egyetlen fiát elkényeztette, mindent megvett neki. A feleségének semmibe sem volt beleszólása. Négy szobájuk zsúfolásig tele volt bútorral, könyvvel, festménnyel. Ahogyan József Attila a verses füzeteivel, a festők képeikkel hálálták meg a vendéglátást. A kiállítások alkalmával rendszeresen vásárolt is festményt. Jószívű volt, de hamar ki lehetett hozni a sodrából. Ilyenkor rettenetesen káromkodott. Egyéniségére a játékos különcködés és a filozofikus mélység egyaránt jellemző volt.”

 (Tóth Ferenc, Péter László és a József Attila kritikai kiadást szerkesztő Stoll Béla (1928—2011) közleményei alapján.)

    Hiszem, hogy mind addig még hasonló József Attila lappangó relikviák kerülnek felszínre, előkerülhetnek ismeretlen kéziratok, vagy akár egy lappangó verses füzet. Fogadják olyan lelkesedéssel, mint amilyennel jó magam, e rövid leírás összeállítása során.

 

Share this post



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük