Jancovius és a könyvek

 

Az emberek halnak, a könyvek élnek

A közelmúltban Blastik Judit a könyvek nagy kedvelője, az egykori Nyugat Antikvárium vezetője osztotta meg velem, hogy Kellér Andor író, újságíró édesapjáról írt egy novellát „A titkos lakó” című kötetében. Judit antikváriuma 25 év után 2018 év végén bezárt. 

 

Az antikvárium széles és színes kínálatával kiemelkedő volt a budapesti antikváriumok sorában. Nem mindenki tudja, hogy Judit édesapja, Jancovius Imre is neves antikvárius volt, olyannyira, hogy személye Kellér Andort is megihlette. 1956-ban az ÁKV. munkatársa volt.  Lövöldözés közepette ment át gyalog Budáról Pestre, hogy bedeszkázza a Központi Antikvárium kirakatát. 

Kellér maga is arról ír novellájában, hogy a gyűjtők, de az antikváriusok körében kevés nő akad. Blastik Judit, vagy ahogy még Weöres Sándor dedikálta 1946-ban egyi kötetét neki: Jancovius Jutka a család régi könyves hagyományait a mai napig ápolja. Családjában már az 1700-as évek közepétől találhatók könyvkiadók, nyomdászok, könyvkereskedők.

 

 

Ki volt Jancovius?

 

„… Ki volt Jancovius? Antikvárius, ifjúkora óta könyvkereskedésben dolgozott. Sovány, hajlott orrú, hegyes állú, penészes arcú fiatalember. Dadogott. Talán az egész világon nem akadt ember, aki nála jobban szerette volna a könyvet. Szájától vonta el a könyvekre kiadott pénzt. Hány rostélyost nem evett meg, hány utazás mulasztott el, csakhogy fétisének áldozzon… A raktár egyik sarkában halmozta fel azokat a köteteket, amelyeket lassanként majd megvásárol, de jövedelmét tekintve, ehhez száz évre lett volna szüksége. Minden könyv lelőhelyét ismerte, fültanúja voltam, amikor egy ritka Lovik-kötet után tudakozódó vásárlónak így felelt: „Egy példány van belőle” – és megnevezte azt a győri ügyvédet, akinek a birtokában van. Gondolkodott törzsközönsége óhajainak teljesítéséről, de megválogatta, hogy a ritkaságokat kinek adja.

                A látogatót, aki lakásán felkereste, abba a szobába vezette, ahol ál-könyvtárát tartotta. Az igazi, a nemes darabokat otthonának egyik rejtett részén őrizte, oda senki nem léphetett be.
                Negyven éves lehetett, amikor az irtózatos, kivédhetetlen betegség leterítette. Már mindenki tudta, hogy a csontig lefogyott ember menthetetlen. Halála előtt két-három nappal meglátogatta egy barátja. Figyelmeztette vendégét, tegyen el neki egy kötetet, mert arra feltétlenül szüksége van.

                Meghalt, és a féltett, aggodalommal őrzött darabok szétszóródtak. Idegen ujjak tapintják a finom kötéseket. Aztán majd új birtokosok váltják magukhoz a kincseket, a nemes darabokat és az ál-könyveket, mert AZ EMBEREK HALNAK, A KÖNYVEK ÉLNEK.”

 

 

(Részlet Kellér Andor tárcanovellájából)