Régi könyvek szerelmeseinek

Kedves történet a régi könyvek szerelmeseinek

           A régi könyvek közül az első, amelyet elolvastam Steinhofer Károly szakmaregénye volt a libris életből amikor a könyvkereskedelem nyomdafestékes talajára léptem a 90-es évek közepén.

“Az a szép tavaszi nap, amelyen Kőlaky Béni a fővárosba érkezett, széditő gyorsasággal pergette le előtte a nagyváros csodálatos életét, amelyet minden érdekességével és mozgalmasságával, de különösen nyüzsgő emberáradatával elragadónak talált. Az az élet, amelybe itt belepottyant, már nem volt a vidék nyugodt, sajátos élete, hanem egy nagy gépezet, amelynek hajtóereje szakadatlanul müködik.

A fővárosi könyvesboltokban divatozó szokásokat aránylag elég hamar megismerte. A könyvkereskedelem modern irányban való kifejlődését is szemmel kisérhette, miután már benne élt és csak éberség kellett hozzá, hogy mindent észrevegyen és semmi se kerülje el a figyelmét. Sokszor megtörtént, hogy kivülálló tényezők is beleavatkoztak a könyvkereskedelem ügyeibe. Azzal a mozgalommal kapcsolatban, amely »Pártoljuk a hazai ipart!« jelszóval indult, a fővárosi sajtó azt a vádat emelte a könyvkereskedők ellen, hogy kirakataikban a német irodalom a klasszikusoktól kezdve a legutolsó »Roman«-ig első helyet foglal el, mig a magyar könyvet a németek után legfeljebb a francia, angol vagy olasz könyvekkel helyezik egy sorba.

Kőlaky Bénit a sajtó vádaskodása arra inditotta, hogy kirakatszemlét tartson.

Végigment a Köruton, minden könyvesbolt kirakata előtt megállott, de sehol sem tapasztalta, hogy a magyar könyvet szembeötlően mellőznék. Az egyik kirakatnál gondolatokba merülve hosszan időzött. Álmodozásából egyszerre csak egy ismerős hang riasztotta fel. Körülnézett és alig tudott meglepetésétől magához térni, amikor a kis vidéki város hetilapjának szerkesztője, Márton Géza állott vele szemben.

– Ha nem csalódom: Kőlakyhoz van szerencsém!

– Az vagyok. Végtelenül örülök a véletlen találkozásnak – felelte Kőlaky Béni.

– Nekem is öröm, hogy annyi esztendő után ujból láthatom – mondta a szerkesztő és barátságosan megrázta Kőlaky Béni kezét. – Mit csinál a fővárosban?

– Jelenleg itt állok az irodalom szolgálatában.

– Nagyszerü! Amint látom, most is szeretettel viseltetik a könyvek iránt. Nagyon elmélyedve szemlélte a kirakatot.

– A könyvek iránti szeretetem, mondhatom, csak fokozódott. A kirakat szemlélése közben azonban nem a könyvek foglalkoztattak. Arra gondoltam, hogy miért nem központositották itt is a könyvesboltokat, mint például Lipcsében vagy Párizsban?

– Apropó! Volt már Párizsban? – vágott közbe a szerkesztő.

– Még nem.

– Nohát akkor elmondom, mit figyeltem meg, amikor ott jártam. Azt hiszem, érdekli, éppen a központositásról jutott eszembe. Párizsban ugyanis két helyen találtam könyvesboltokat.

A bulváron és a Szajnaparton.

– A Szajnapartiakról már hallottam érdekes dolgokat – jegyezte meg Kőlaky Béni.

– Igen, azok az antikváriusok – folytatta a szerkesztő. – Szánalmas öregek és jellemző, hogy valamennyien viharverte rongyos kabátban árusitják a keskeny szekrényekben őrzött disznóbőrbe kötött foliánsokat és a legujabb irodalmi termékeket.

– Akadnak ritkaságok, valódi értékek is? – kérdezte Kőlaky Béni.

– A szorgos kutató talál értékeket is, de néha hamisitványokra is akad.

– És milyenek a bulvár könyvesboltjai?

– Csodálatosak! Az árusitás azonban egészen sajátszerüen folyik itt. A bolton kivül, a járda szélén felállitott bódéban és ami az idegennek különösen feltünő: a népszerü erotikus divatirók dominálnak. Az ujdonságokból naponta öt-hatszáz példányt is eladnak.

– Fantasztikus szám, a mi viszonyainkhoz képest – füzte hozzá Kőlaky Béni.

– Arról is meggyőződtem, – mondta a szerkesztő – hogy a fiatalabb librisek a divatirókon kivül nem igen ismernek mást. A legjobb esetben öt-hat klasszikust s ha valaki Shakespeare-t keresi, előfordul, hogy azt a választ kapja, hogy német iró müveit nem tartják.

Kőlaky Béni meglepődve nézett a szerkesztőre:

– Szinte hihetetlen!

Igy diskurálva elértek az Oktogon térre. Az Abbázia-kávéház előtt megálltak, kis ideig még beszélgettek, felidézvén a mult kedves emlékeit, azután elváltak és igyekeztek hazafelé. Márton Géza szerkesztő-tanár is fővárosi lakos volt már, miután röviddel azelőtt áthelyezték.

(Kőlaky Béni és a régi könyvek)

Kőlaky Béni másnap folytatta szemleutját, mialatt elvetődött a Muzeum körutra, az antikváriusok negyedébe. Néhány lépés választotta el egyiket a másiktól.

– Ime, a központositás kezdete – gondolta magában, miközben szemlélte a kirakatokat.

Megfigyelő szemmel vizsgálta, mert bizonyos könyvcimek után kutatott. A sajtó ugyanis a meginditott hadjáratot a modern antikváriusokra külön is kiterjesztette. A magyar irodalom sirásójának nevezte őket a Faublas lovag kalandjai, Paul de Kock »Háromszoknyás leányok«, »Háromnadrágos ember« és hasonló cimü könyveinek s egyéb mámoritó történetek terjesztése miatt, amelyek a támadó cikk szerint »pikáns« és »igen érdekes« felirással ékeskednek a kirakatokban.

Ilyen cimü könyveket azonban Kőlaky Béni a Muzeum köruton nem igen látott, de megtalálta másutt, egy erről ismert antikvárius kirakatában. Restelkedve adott igazat a cikkirónak. Akként okoskodott, hogy ha már kiadnak ilyenfajta könyveket, mégsem volna szabad azokat ennyi nyiltsággal és frivolitással a fiatalság figyelmébe ajánlani.

Annál nagyobb szolgálatot tettek a magyar irodalomnak a tudományos antikváriusok, akiket örömmel kerestek fel a könyvgyüjtők és tudósok, mert értékeket, ritkaságokat rejtegettek a polcokon.

Fortunatus Imre antikvárius-fejedelem

valósággal uralkodott dédelgetett unikumai fölött, amelyeket nagy szeretettel, de époly fáradsággal összehordott. Olyankor mindig duzzadt a keble, szive az örömtől, ha valamelyik kincséről azt mondhatta, hogy »egyetlen példány« vagy »igen ritka«. Sok ritkaság cserélt gazdát az ő közvetitésével. Az egyik könyvgyüjtőtől megvásárolta, a másiknak eladta. Az is előfordult, hogy évek multán, ismét visszakerültek a polcra az uj szerzemények közé. Habent sua fata libelli!

A modern antikváriusok között Idegi József töltötte be az uralkodó szerepét. Kiváló szakértelemmel foglalkozott a könyvekkel, azzal a jelszóval: a pénz mindenekelőtt. A könyvekben látta a pénzt, a pénzben a könyveket. Materialista elveivel aranyat kovácsolt azokból a könyvhalmazokból, amelyek kicsiny boltjában körülvették s amelyek mögött naphosszant üldögélt, hogy elkészitse a cédulakatalógust. Csodálatos nyelvsajátsággal beszélt. Ha a famulusnak kiadta a rendelkezést, egy szóval sok mindent kifejezett:

– Dies, maga most elmegy a Dieshez. Elhozza a diest, fizet érte dies koronát, de dies órára legyen idehaza, mert a diest azonnal el kell vinni a Diesnek.

A famulus szájtátva állva maradt. Az egészből nem értett semmit. Fogalma sem volt arról, hogy hova menjen s tulajdonképen mit is kell elintéznie. Idegi Józsefnek nem akart szólni, attól félt, hogy ugyanazt fogja elmondani s talán ráadásul össze is szidja, hogy ennyire értelmetlen. A szortimenterhez fordult tehát, aki azután utbaigazitotta.

Kőlaky Béni a kiközösitett parazitákkal is megismerkedett a fővárosban,

akik a mételyező ponyvairodalmi termékek terjesztésével kétségkivül ártalmára voltak a könyvkereskedelem hirnevének. A füzetes ponyvaregények kiadói furfangos módon szerezték meg az előfizetőket. A látszatra értékes ajándékok kecsegtetésével nemcsak az alsó néposztályra, de a középosztálybeliekre is sikerült vonzó hatást gyakorolniok.

Az előfizetők zöme nem is annyira az érdekfeszitő regény folytatását, mint az ajándékot várta. Az egyik paraszt-előfizető már igen türelmetlen lehetett, mert egy napon kocsival jött a fővárosba, és azzal állitott be a kiadó boltjába:

– Eljöttem kocsin, hogy az engem illető prémiumokat elszállitsam.

– Kocsin? – kérdezte meglepődve a tulajdonos. – Hogy érti ezt?

– Mert máskép nem tudom elvinni, – mondta az előfizető – amit igértek. Ezzel elővett zsebéből egy prospektust. – Hiszen itt áll, hogy a regény minden előfizetője tetszés szerint kaphat: két szinnyomásu képet, egy kávészerviszt, egy zenélő széket, egy zsebórát, egy szőnyeget, három abroszt, egy öltönyre való szövetet, egy tajtékpipát – én ezt mind el akarom vinni.

Ez volt a mentalitása a legtöbb előfizetőnek. Ezért érte csalódás valamennyit. Az ajándékok közül valójában mindenki csak egyet választhatott, de csak akkor, ha a regény száz vagy százhusz füzetét átvette…”

(Részlet Steinhofer Károly: Béni, a könyvmoly szomoru viszontagságai című regényéből.)