Leírás

A boldogság
Új versek

A változás szerelme
Boldog vagyok? Igen. Fáj a szívem? Igen. Gyötör a tékozló törté-
nelem? Igen. Bánt a gyűlölködés? Igen. Aggaszt XX. Századvégi
emberiségsorsunk, sorsa a világnak? Igen. Így vagyok. Itt vagyok.
Hitemmel. Verseimmel, 1977–1983 az a két szélső időhártya, aminek
határbelsejében ezek a versek megszülettek. Abban a mániás-depressziós
szellemi állapotban, amit költészetnek mondunk: sose tudhatja a
költő, sose tudhatja az ember! A levölgyesedő komorabb időben,
amikor ül a költő múltjába csomagolva, persze csak látszatra bénán,
mindíg azon töpreng: hogy lesz a fölfelé, mikor? Mit mondjon újat?
Hogyan? Mivel és mikor kezdődik a föltarajlás? Mit mond a csönd, ha
beszélni kezd, ha izzó virágokat hajt a feszűltség? Tudni szeretné.
Nem tudja. Még nem tudja. S egyszercsak erjedni kezd az a fájdalom-
hártyákba burkolt valami, az az erő a szívben, csírázni kezd a zajló
némaság, a nem-hallható dübörgés, a költő levedli bénaság-bőrét,
mint a kabóca, beszélni kezd. Nézi szíve levedlett csönd-ingét. Így
volt velem is. Ültem egy koporsóban. Lovam egy koporsó volt. Arccal
voltam odakötözve a halálhoz. Mint egy fekete néptörzsnél, ahol a
lombkunyhóban ülő halotthoz kötözik az élő hozzátartozót, vastag
kötéllel, négy napig, hogy az élő tudja a halált, türelme gyászával
győzze le a forró bomlást, büdös, színes rothadást. Dehát a kopor-
sóban nem lehet énekelni! Az a halott búcsúdoboza. A koporsólovon
vágtatni csak a föld alá lehet, nem az űrbe. Nem a csillagok közé.
Halálhoz-kötözötten csak megfertőződni lehet, megőrűlten együtt-
rohadni. Döntöttem. Kimásztam a koporsóból. Elrágtam a halálköteleket,
mint eszkimó asszony szülés után a köldökzsinórt elharapja. Mint
szülő állatnőstény. S elkezdett újra ragyogni a lét! A múlt-idő,
jelenidő. Mint az ifjúságom. Szép piros ifjúságom! Fölragyogott a
legapróbb részletekig a mindenség, hajdani szegénységünk, új sorsom.
Ami volt, ami van, ami lesz. Minden tárgy, dolog, létező, állapot,
természeti, történelmi és társadalmi. És már tudtam: ezt kell elmondanom
nekem, ezt az új ragyogást! A gyermekkor és ifjúságom társadalmi
szomjúsága és történelmi szomorúsága, ünnep-öröme mellett emberi
jelenkorom új tudását, életem gyönyörű hitvallását. Hogy a halált
legyőzte hitem. Hogy összetörtem a koporsó-lovat. Hogy az új élet-
teremtés új költészet-teremtés is! Ez a kötelesség. Mert a költészet
kötelesség és remény. Hogy mindíg meg kell próbálni, sohasem abba-
hagyni! Remény, aggódás, öröm, világlét, világjövő: új verseim
sorshangja. A boldogságé. Az-így-boldogságé. A költő úgy hordozza
szívében, agyában, neuron-rendszerében, egész testében nyelvi,
fogalmi, tapasztalati, érzeti, társadalmi, történelmi múltját, mint
sejtek az atomdübörgést. Kicserélhetetlenül ott van az. A változás
mégis lehetséges. Mert a változás a folytatódás. Ez a változás
szerelme! Azt az összetört, üvegmorzsalék, cserepekre-hullt
múlt-idő is segíti lenni. Az új azzal is új, hogy a régit is hor-
dozza vérrendszerében. Mert a költő lényege nem cserélhető le, mint
a leukémiás vér. Az csak folytatódik az új virágzásban, a régitől
is trágyázva, táplálva. Új verseim hitek, hűségek, vallomások:
szellemtársakhoz, szellemelődökhöz. Ünneplő reményem csillagcsóvái.
Új verseim: visszatekintő és jövőt-aggódó boldog jelenem életrajza.
Még nem befejezett. Egy hosszú lírai vers (eddig 251 kéziratos
oldal) írása vastagította meg a többi megszületésre-váró magzat-
burkát. Ezért nem repedtek szét azok a vers-magzatburkok. A hosszú
vers címe: Halott feketerigó. Rövidesen befejezem. Mégsem vártam
meg, hogy a Halott feketerigó e könyv része legyen. Az a csillag-
páfrányt legelő vers-Dinoszaurusz üljön csak az új holnap
szivárvány-egű sziklaföldjén. És micsoda madár az, amelyiknek
egyik szárnya eleven pihetollakból, a másik nikkelpikkelylombból?
Mégis azt hiszem, új verseskönyvem: sorsegész. Hadd higgyem én
legalább. A többi már úgyis csak kiszolgáltatottság! A szeretetnek,
a megértésnek, a gyűlöletnek, vagy a közönynek.

Budapest, 1983. november 19.

Juhász Ferenc