Leírás

Jékely Zoltán élete nagy részét Budapesten töltötte, csupán tizenhét éves koráig, majd 1941 és 1946 között élt Erdélyben, mindazonáltal ihlető élményei, az erdélyi magyarság iránt tanúsított elkötelezettsége, mondhatnám így: „erdélyi patriotizmusa” következtében erdélyi költőnek kell tekintenünk.
Elégikus költő volt, csupa emlék, reflexió, elvágyódás, jellegzetes gesztusa a búcsú, lelkiállapota a múltra révedés, a világ iránt érzett testvéri részvét. A múltban kutatva, emlékeken merengve fedezte fel önmagát, személyiségének titokzatos, benső tájait. Az önelemzés mintha költői élettervet valósított volna meg, a múlt kutatása akár szándékos lehetett, a vallomás azonban mindig ösztönös, megnyilatkozásait a pillanat ihlete és kényszere hívta ki. Oly természetesen írt verset, ahogy a romantikusok, vagy később Verlaine és Apollinaire. Nem szerette a „laboratóriumi” költészetet, a formakereső kísérletezést, noha a formának, akár a formateremtésnek is fölényes mestere volt. Mester, aki hangpróbák nélkül énekelte a legváltozatosabb dallamokat, és aki műfordításaiban bizonyította, hogy milyen biztonsággal tud bánni a legravaszabb formákkal és újításokkal is. Nemcsak természetessége avatta költővé, akár a fogalom romantikus értelmében, hanem hangja is: a bel canto szárnyalása, zengése, önfeledt dallama. Abban is a romantikusok és a szimbolisták rokona volt, hogy legfőbb eszközének a muzsikát választotta.