Leírás

Az utolsó gárdista.
Néha, mikor éjjelenkint hirtelen fölriadok az álmomból, s órákig is elgondolkozom a sötétben, mert lusta vagyok hozzá, hogy a villamos lámpa gombját fölcsavarjam, egyszerre csak eszembe jut a kis város, ahol a gyermekéveimet eltöltöttem. Nem tudom: más is tapasztalta-e, hogy egy bizonyos koron túl az ember gyakrabban gondol a gyermekségére, s rég sírbatért, kedves alakok rajzanak körülötte az éjszaka csöndességében. Én sokszor azon kapom magamat, hogy hosszú beszélgetéseket folytatok gyermeki életem szereplőivel, tréfás öreg urakkal, akik valamikor a selymes hajamat végigsimították, lármás, jó pajtásokkal, akiket valami gonosz szél végigszórt a világon, borzas kis leányokkal, akik egyidőben a nyelvüket öltögették rám, amikor ott ültem velük egy alacsony zsámolyon, a kiszolgált cserépkályha mellett… Hova tüntek gyermekkorom hősei, mi történt velük, gondolnak-e ők is reám, ahogy én elálmodozom róluk, itt, a hideg, nagy városban, magányos éjszakákon, amikor egyedül üldögélek a dolgozószobámban, s a butorok titokzatosan ropognak, mintha láthatatlan kisértetek járnának közöttük?… A jó Isten tudja… Néha úgy érzem, hogy a szívem elszorul és sírás fojtogatja a torkomat arra a gondolatra, hogy a világ, amelyben boldog voltam, végképpen eltünt a föld szinéről…