Leírás

Régi megállapítása irodalomtörténetírásunknak, hogy a magyar költészet a fajfenntartás költészete. A magyarság a maga nemzeti létét évszázadokon keresztül szinte gyökerében érezte megtámadottnak, nagyon érthető tehát, hogy irodalma is ezt a főérzést tükrözi. Érthető, hogy ha a magyar nem akart a Keletről és Nyugatról ellene irányult támadások következtében elbukni, – állandó védelmi vagy ellentámadásszerű magatartást kellett magára kényszerítenie. Ez a magatartás mutatkozik meg mint uralkodó érzés, mint vezető elv költészetében is.
Ennek az érzésnek középponti mivolta okozza, hogy a magyar költészet sokkal inkább politikai ízű költészet, mint más nép irodalma. Ez a megállapítás azonban nem akar annyit jelenteni, hogy költészetünk a pártpolitika kicsinyesebb korlátai között rekedt meg, hanem azt, hogy a magyar közéletnek legvezetőbb eszméi, legkorszakosabb célkitűzései mutatkoznak meg benne. A magyar poézis – éppen mivel állandóan a nemzeti lét vagy nemlét kérdésein borong – nem intézhető el a „politisches Lied garstiges Lied” lesújtó értékelésével. Olyan mélységekig és magasságokig – a fajféltés tragikus mélységéig s a nemzetül élni akarás heroikus magasságáig – jut el, ameddig nem tud hatolni egyetlen más európai nemzet hazafias költészete sem.