Leírás

1950-ben születtem Palicson, s gyermekkori eszmélkedésem óta életem kivételes ajándékának tartom, hogy e „szegényes, kedves és titokzatos” fürdőhelyen nőhettem fel. Ifjúságomban aktív evezős voltam; női kormányos négyesünk, majd női kormányos nyolcasunk hosszú éveken át „verhetetlen” volt, országos bajnokok voltunk, amire mindig büszke leszek, s aminek köszönhetem, hogy a valamikori Jugoszlávia legszebb tájait igen fiatalon megismerhettem. Ám, ha erre gondolok, elsőként mégsem a versenyek, a barátkozások s az érmek jutnak az eszembe, hanem az a nehezen megfogalmazható teljességélmény, amit a Palicsi-tó hetenként többszöri körbeevezése jelentett, a 25-26 km-es erőtréningek, amikor az evezni tudás legteljesebb biztonságával a karunk, a lábunk, a testünk mintegy helyettünk tette, amit tenni kellett, s én a legteljesebb nyugalom érzésével nézhettem a valamiképpen mindig változó arcát mutató tájat; a nádast, a halászokat, a Sárga-partot, a kukoricásokat, a tanyákat, az erdővé kinevezett facsoportokat, a turisztikai rész szecessziós-derűs részleteit, a Női fürdőt, mögötte a park fáit, majd a Férfistrandot, a fürdőzőket… S közben a legkülönbözőbb dolgokra gondolhattam, egy épp elolvasott regényre, versre, életre, halálra… Télen a befagyott, hóval borított tavon futottunk nyolc-tíz km-eket, s mire visszaértünk a klubba, várt ránk a strina a fűszerezett forralt borral. – Büszke vagyok arra is, hogy a szabadkai Gimnáziumban érettségiztem. – 19 évesen mégis hatalmas örömmel mentem Újvidékre, melynek vonzereje épp az volt, hogy nem volt „vidék”; igazi város volt, főváros , igazi egyetemmel, igazi művelődési élettel. – „Szép, komoly” fiatal értelmiségiként szerkesztettem 1974-től 1980-ig az Új Symposion folyóiratot, valódi szellemi társakkal, s 1981-ben mégis boldogan mentem DAAD ösztöndíjasként Bielefeldre posztgraduális tanulmányaim folytatni, hogy szövegelmélettel foglalkozhassam, s megismerhessem az 1945 utáni német nyelvű költészetet. – Otthon éreztem magam Bielefelden, s azt hiszem külön azért is, mert már a Vajdaságban megtanultam szeretni a „másságot”. – Már tíz éve az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a Magyar Tanszéken tanítok, s a tanítás – az írás mellett – az önmegvalósítás örömét jelenti számomra. – 1994 szeptemberétől a Magyar Soros Alapítvány ösztöndíja lehetővé tette, hogy tíz hónapig Budapesten élhessek, s annyi sok „Pestre utazás” után otthon érezhessem magam Budapesten is. – MINDENNEK ELLENÉRE, ami történt s történik körülöttem, Móricz Zsigmond regényének hősével mondhatom: Boldog ember vagyok.